Kislányok, ékszerek és az új ékszerdoboz története

Nőként mindig is rajongtam az ékszerekért. Már kislány koromtól fogva le lehetett nyűgözni apró csecsebecsékkel, a lényeg csupán csak annyi volt, hogy csillogjon. Iskolás korom egyik meghatározó pillanata volt például az, amikor anyukám elvitt, hogy kilövessük a fülemet. Mindig is irigykedtem azokra a barátnőimre, akiknek már az oviban is volt fülbevalójuk, é sokáig rágtam a szüleim fülét azért, hogy nekem is lehessen. Sokáig elhárították a kérdést, mondván még túl kicsi vagyok ehhez, és amúgy is fájdalmas.

Harmadikos voltam, mikor végre megtört a jég és azt kaptam születésnapomra, hogy kilövethetjük a fülemet. Nagyon vártam már, hogy én is belépjek a nagylányok világába és egy csillogó ékszer legyen a fülemben, de azért kicsit izgultam is, mivel korábban annyiszor hallgattam végig anyukámtól azt, hogy mennyire fájdalmas. Nagymamám viszont mindig azt mondta, hogy a szépségért meg kell szenvedni, így aztán úgy voltam vele, hogy legyen akármilyen érzés is, bevállalom.

Nos, be kell vallanom, hogy tényleg nem volt kellemes, kicsit meg is könnyeztem a beavatkozást, de amint elém rakták a tükröt és megcsodáltam az előtte gondosan kiválasztott ékszert, egyből éreztem, hogy megérte a fájdalmat. Az azóta eltelt évek alatt már igen méretes fülbevaló gyűjteményt szedtem össze: Vannak, amiket magamnak vásároltam, másokat ajándékba kaptam, van, ami nemesfémből van, de vannak köztük bizsuk is. És természetesen a legelső fülbevalóm még mindig megvan. Ugyan manapság már nem hordanám, de eltettem emlékbe és néha boldog nosztalgiával nézegetem.

Persze nemcsak a fülbevalók dobogtatták meg a szívem, hanem a nyakláncok, karkötők, bokaláncok, na megy a gyűrűk is. Tini koromban például a gyűrű volt az egyetlen olyan ékszer, amit nem voltam hajlandó hordani, mert úgy gondoltam, hogy gyűrűt majd csak életem nagy szerelmétől szeretnék kapni, amikor megkéri a kezem, és akkor mindenki egyből tudja, hogy menyasszony lettem. Huszonnégy éves koromig kellett várnom arra a pillanatra, mikor is a szerelmem feltette a nagy kérdést, egy aprócska ezüst gyűrűvel. Nem az a fajta gyűrű volt az, amiről a lányok álmodozni szoktak, de tudtam, hogy a párom arra is spórolt, hogy meg tudja venni. Akkoriban még nem vetett fel minket a pénz.

Az azóta eltelt tizenöt évben azonban már egyre jobb módban élünk, mindkettőnknek jó állása van és szép helyen lakunk, szerencsére megvan mindenünk. Az apró eljegyzési gyűrűmet is nagyon sokáig hordtam, pontosan a tizenötödik házassági évfordulónkig, amire Feri egy hatalmas, gyönyörű ékszerdobozzal lepett meg, mondván, legyen miben tárolni a csecsebecséimet. A legnagyobb meglepetés azonban csak akkor ért, mikor kinyitottam a dobozt és egy gyönyörű gyűrű volt benne. Amikor nagy megdöbbenéssel azt kérdeztem, hogy ezt miért kaptam, a férjem azt mondta, hogy azért, mert most már megengedheti magának, hogy egy olyan gyűrűvel kérje meg a kezem, amilyenre minden nő vágyik. És a lánykérés nem csak amolyan szófordulat volt mellé, hanem tényleg letérdelt elém és újra feltette a nagy kérdést. Én pedig, tizenöt év és két gyerek után, ismét igent mondta a férjemnek, akit azóta is ugyan akkora szerelemmel szeretek, mint régen. Persze az eszünkbe sem jutott, hogy „újra megerősítsük a fogadalmunkat”, ahogy divatos mondani manapság, de ettől függetlenül ez egy nagyon szép és romantikus pillanat volt a kapcsolatunkban.

A lányoknak is tetszett a gyűrű, állításuk szerint ők segítettek az apjuknak a kiválasztásban, de Feri persze azt állítja, hogy teljesen egyedül választotta, mert amint meglátta azt érezte, hogy ez a gyűrű pont úgy néz ki, mintha csak nekem tervezték volna. Bármi is az igazság, az tény, hogy ez egy gyönyörű ékszer, így aztán azóta ezt hordom a karikagyűrűm mellé, nem a régit. A régi gyűrűm olyan emlékként csücsül az új ékszeres dobozomban, mint az első fülbevalóm.

Maga az ékszerdoboz pedig, amellett, hogy nagyon szép és elegáns, kifejezetten praktikus is. Külön fakkok vannak benne a különböző ékszertípusoknak, több szintes és még egy tükör is helyet kapott benne. A lányaim is odavoltak érte, egyből elkezdték rágni az apjuk fülét, hogy egy ilyenre feltétlenül nekik is szükségük van, külön-külön természetesen, mert mégis hogy nézne ki, ha egy helyen tárolnák az ékszereiket, a végén még összekevernék. Így aztán, bár Feri badarságnak tartotta, végül a lányainknak is vettünk ajándékba egy-egy ékszerdobozt, húsvétra. Tudom, húsvétra főleg csokit szoktak kapni a gyerekek, de ez most egyedi eset volt. Nem várhattunk a szülinapjukig, vagy névnapjukig, már csak azért sem, mert nem egy napra esik, veszekedést pedig semmiképpen sem akartunk.

Így aztán, alig pár hét leforgása alatt olyan család lettünk, ahol az ékszerdobozok száma nulláról hirtelen háromra szökkent. Feri biztos nem gondolta, hogy ezzel az ajándékkal lavinát indít el, de nem is baj. Legalább a lányoknak is lesz miben tárolniuk a fülbevalókat és nyakláncokat.