Vacsora, pancsi, mese a mindennapi program

Kicsit furcsa nekem, és még a mai napig nehéz számomra megszokni, hogy hogyan változott meg az életem, amióta gyermekeim vannak. Előtte nem igazán töltöttem sok időt a tervezéssel, mármint a napi beosztásommal, mert nem érdekelt, hogy tíz, húsz vagy több perccel később érek ház mint „szoktam”. Nem érdekelt, mégpedig azért nem mert elsősorban azzal voltam elfoglalva, hogy a karrieremet építsem, hogy a munkatársaim körében elfogadott legyek, hogy minél több pénzt keressek, és hogy időnként a barátaimmal egy jó meccset megnézzek.

Az élet császárának gondoltam magam, hiszen elértem egy olyan egzisztenciális szintet, amikor úgy gondoltam, hogy a legtöbb mindenem megvan, amit akarok magamnak. Munka, autó, rendezett magánélet és barátok. Nem volt ritka, hogy este hétig, nyolcig dolgoztam, és utána találkoztam munkaidőn kívül a kollégáimmal vagy a barátaimmal, így kilenc, tíz óra körül indultam haza. Vagy, ha nem magánjellegű programom volt, akkor bevásároltam és úgy mentem haza, ellenben szinte sohase értem haza hét óra előtt. A feleségem szintén karrierista, és rengeteget dolgozott hozzá, hogy elérjük azt az életszínvonalat, amelyet mind a ketten biztosítani gondoltunk gyermekeink számára. Mikor úgy gondoltuk, hogy itt az ideje a gyermekvállalásnak, minden megváltozott. Már a terhesség ideje alatt is sűrűbben volt szükség rám otthon, több házimunkát kellett nekem elvégeznem és többször voltam sofőr, mint azelőtt. Persze amióta tudtuk, hogy jön a baba, át kellett alakítanunk kis lakásunkat, hogy megfelelő gyerekszoba is legyen, hogy legyen elég hely és elég komfortos legyen a picinek. Aztán megszületett a kislányom, és onnantól kezdve végleg véget ért az esti kimaradások lehetősége. Eleinte én akartam nagyon sokat vele lenni, utána meg persze Ő nem hagyott nem otthon lenni. Minden este együtt vacsoráztunk, repültek a repülők, jöttek a végeláthatatlan hisztik, hogy ezt meg azt nem eszi meg, és így tovább. Aztán a fürdetés. Nem tudom miért, de nekem a fürdőszoba lett a ház egyik kedvenc része, hiszen az est egyik meghatározó pillanata volt számomra, amikor a kislányomat fürdethettem. Volt, hogy másfél órát pancsolt a kádban, volt, amikor tíz perc után megunta, de mindig játszottunk valamit. Kishajókat úsztattunk fel és alá, buborékot fújtunk egymásra, vagy éppenséggel békákat imitálva brekegtünk hosszú perceken keresztül. De mindig nevettünk, és amit a legjobban szeretek a nevetés. Főleg nincs is szebb mint az őszinte gyermeknevetés. A pancsolásokat az altatás követte, ami persze az egyik legnehezebb feladat minden szülő életében, hiszen a gyerek nem akar aludni, nem fáradt, de mindjárt összeesik a földön, hiszen már menni sem tud. Ilyenkor jönnek a nagy bömbölések és hisztik, és ilyenkor nincs soha ott egy varázstündér, hogy álomport szórjon a gyerek szemébe. Van viszont egy nagyon hatékony módszer, mégpedig a mesélés. Én szeretem a meséket, hiszen kiskoromban édesapám engem is mindig mesével altatott, és én is nagyon szeretek mesélni. Képes vagyok akár két órán keresztül is olvasni, de néha mindig nem értem, hogy amikor már én majdnem elalszom a saját mesélésemtől, akkor a gyerek, hogy lehet még mindig ébren!?

furdőszoba

furdőszoba

Számtalanszor volt már, hogy a barátaim papucsnak csúfoltak azért, mert nem tudtam velük menni ide-oda-amoda, mert a lányom lefoglalt. Igen, de ez minden apának a kötelessége. Amióta Ő megvan, bizony igyekszem hazaérni legkésőbb fél hatra, és próbálok minden pénteken előbb végezni a munkahelyemen, hogy a hétvége a felhőtlen móka és kacagás ünnepe legyen. Nagyon nehéz volt átállnom erre az életre, és a munkám mennyiségéből is képtelen voltam leadni, de akinek van gyereke nyilván megérti a döntésemet. Semmi nem tudja az ember szívét annál jobban megdobogtatni, mint amikor egy piros-pozsgás kisgyerek rámosolyog és megöleli. Ezekért a pillanatokért érdemes élni, ezekért a pillanatokért érdemes dolgozni és ezekért a pillanatokért érdemes apának és szülőnek lenni. Lassan egyre több barátom követi az én példámat és alapít családot, és őket is egyre nehezebb elérni, de mi apák már csak ilyenek vagyunk, minden időnket a gyerekeinkkel töltenénk, ha tehetnénk!